szerkesztő megjegyzése: Ez a darab írta Constantine Yannelis, adjunktus pénzügyi a University of Chicago Booth School of Business, és megosztott Chicago Booth Review. Az esszé yannelis tanúvallomásán alapul, amelyet az Egyesült Államok Szenátusának Bank -, Lakásügyi és városi ügyek gazdaságpolitikai Albizottságához nyújtottak be 2021 áprilisában.
az oktatás az egyetlen legmagasabb megtérülésű befektetés, amelyet a legtöbb amerikai tesz, így a felsőoktatási finanszírozási rendszerünk megszerzése alapvetően fontos az amerikai háztartások és a gazdaság számára.
a diákhitel-vita kulcsfontosságú pontja, hogy a hitelfelvevők eredményei nagyon eltérőek. Tagadhatatlan, hogy a hitelfelvevők jelentős része küzd, és szimpatikus jelöltek valamilyen megkönnyebbülésre. A diákhitel egyenlege az elmúlt évtizedekben megugrott. A New York-i Fed szerint az elmúlt évben a diákhitel volt a legmagasabb a háztartási adósság bármilyen formája.
a legtöbb diák hitelfelvevők a végén, mint a magasabb keresetűek, akik nem nehezen visszafizetni a hiteleket. A főiskolai oktatás az esetek túlnyomó többségében Amerikában a siker és a jól fizető munka jegye. Azok közül, akik küzdenek a hiteleik visszafizetéséért, nagy részük viszonylag kis számú intézményben vett részt—túlnyomórészt profitorientált főiskolákon.
a diákhitel-piacon a probléma lényege a diákok, az iskolák és a kormány ösztönzésének eltolódása. Ez az eltérés abból adódik, hogy a hitelfelvevők állami kölcsönöket használnak az iskolák tandíjának fizetésére. Ha a hitelfelvevők végül szegény munkahelyeket kapnak, és nem teljesítik hiteleiket, az iskolák nem kerülnek bajba—az adófizetők fizetik a költségeket. Hogyan kezeljük ezt az ösztönző problémát? Sok lehetőség van, de az egyik leggyakrabban javasolt megoldás az egyetemes kölcsön megbocsátás.
az általános hallgatói kölcsön törlésének különféle formáit javasolták, de mindegyik rendkívül regresszív, segítve a magasabb jövedelmű hitelfelvevőket, mint az alacsonyabb jövedelműeket. Ennek oka elsősorban az, hogy az egyetemre járó emberek általában többet keresnek, mint azok, akik nem járnak egyetemre, és azok az emberek, akik többet költenek főiskolai oktatásukra—például azok, akik orvosi és jogi iskolákba járnak—, általában többet keresnek, mint azok, akik kevesebbet költenek főiskolai oktatásukra, például lemorzsolódnak vagy társult végzettséggel rendelkeznek.
saját kutatásom Sylvain Catherine-nel a Pennsylvaniai Egyetemen azt mutatja, hogy az egyetemes kölcsön-törlési politika legtöbb előnye az Egyesült Államokban a magas jövedelmű egyének számára származna, akik a jövedelemelosztás felső 20 százalékában vannak, akik hat-nyolcszor annyi adósságcsökkentést kapnának, mint az egyének a jövedelemelosztás Alsó 20 százalékában. Ezek az alapvető minták igazak a korlátozott megbocsátási politikákra, amelyek a megbocsátást akár 10 000 vagy 50 000 dollárra is korlátozzák.
egy másik probléma a korlátozott diákhitel-megbocsátással az, hogy sok küzdő hitelfelvevő továbbra is nehézségekkel szembesül. A hitelfelvevők kis száma nagy egyenleggel és alacsony jövedelemmel rendelkezik. A 10 000 vagy 50 000 dolláros adósságot megbocsátó politikák jelentős problémáikat nem kezelik.
míg a jövedelem fokozatos megszüntetése—olyan politikák, amelyek korlátozzák vagy megszüntetik a bizonyos jövedelemküszöb feletti emberek megkönnyebbülését—a megbocsátást kevésbé regresszívvé teszik, ezek tompa eszközök, és sok olyan személyhez vezetnek, akik életük során nagy összegeket keresnek, mint például az orvosi rezidensek és az igazságügyi tisztviselők, jelentős hitelbocsánatot kapnak.
az a tény, amelyet gyakran elmulasztunk a politikai vitában, az, hogy már van egy progresszív diákhitel-megbocsátási programunk, ez pedig a jövedelemvezérelt visszafizetés.
ha a politikai döntéshozók biztosítani akarják, hogy a pénzeszközök progresszív módon kerüljenek a jövedelemelosztás alján lévő hitelfelvevők kezébe, akkor az Általános diákhitel-megbocsátás nem éri el ezt a célt. A politika elsősorban a magas keresetűeknek kedvez.
bár saját kutatásaimból meg vagyok győződve arról, hogy a hallgatói kölcsön megbocsátása regresszív, ez a közgazdászok konszenzusa is. A Chicagói standon a globális piacokról szóló kezdeményezés felkérte a prominens közgazdászok testületét, hogy mérlegelje ezt a kijelentést: “Ha a kormány további adósságot bocsát ki a jelenlegi fennálló hitelek kifizetésére, az nettó regresszív lenne.”A testületben mind a bal, mind a jobb oldali vezető intézmények közgazdászai vettek részt. A felmérés eredményei meséltek. Egyetlen közgazdász sem értett egyet azzal az elképzeléssel, hogy a hallgatói kölcsön megbocsátása regresszív. Ez azért van, mert a tények világosak—kölcsönkérni egy általánosan használt kifejezést, “a tudomány rendeződött”—a diákhitel megbocsátása egy regresszív politika, amely leginkább a felső jövedelmű és a felső középosztálybeli egyének számára előnyös.
ennek a politikai kérdésnek egy másik aspektusa a hallgatói kölcsön megbocsátásának hatása a faji egyenlőtlenségre. A szövetségi hitelprogram egyik legszomorúbb kudarca a magas nemteljesítési arány és a fekete hitelfelvevők jelentős hitelterhei. A hallgatói adósságot pedig a fekete-fehér vagyoni szakadék hozzájárulójaként vonták be. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a hallgatói adósság nem a vagyoni szakadék elsődleges mozgatórugója, és a diákhitel megbocsátása kevés előrelépést jelentene a szakadék megszüntetésében, de nagy költséggel. Egy fehér család átlagos vagyona 171 000 dollár, míg egy fekete család átlagos vagyona 17 150 dollár. A faji vagyoni különbség tehát körülbelül 153 850 dollár. Cikkünk szerint, amely a fogyasztói pénzügyek felmérésének adatait használja fel, és nem veszi figyelembe a hitel jelenlegi értékét, az átlagos fehér család 6157 dollár hallgatói adóssággal rendelkezik, míg az átlagos fekete család 10 630 dollár. Ezek a számok feltétel nélkül tartják a hallgatói adósságot.
így, ha minden diákhitelt megbocsátanának, a faji vagyoni különbség 153 850 dollárról 149 377 dollárra csökkenne. A hiteltörlesztési politika körülbelül 1,7 billió dollárba kerülne, és csak körülbelül 3 százalékkal csökkentené a faji vagyoni különbséget. Bizonyára sokkal hatékonyabb módszerek vannak 1,7 trillió dollár befektetésére, ha a politikai döntéshozók célja a faji vagyoni szakadék megszüntetése. Például, célzott, rászorultsággal tesztelt társadalombiztosítási programok sokkal nagyobb valószínűséggel előnyös fekete amerikaiak képest diákhitel megbocsátás. A legtöbb amerikai család számára, legnagyobb eszközük az otthonuk, így a fekete amerikaiak ingatlanértékének és háztulajdonának növelése valószínűleg sokkal többet tenne a faji vagyoni szakadék megszüntetése érdekében. Mégis, a faji jövedelmi különbség az elsődleges mozgatórugója a vagyoni különbségnek; a gazdagságot végső soron a jövedelem és a munkavállalók készségei vezérlik—amit a közgazdászok humántőkének neveznek. Összegezve, megbocsátó diákhitel adósság egy költséges módja annak, hogy lezárja egy nagyon kis része a fekete-fehér vagyon szakadék.
hogyan nyújthatunk könnyítést azoknak a hitelfelvevőknek, akiknek szükségük van rá, miközben elkerüljük a jómódú személyeknek történő nagy összegű kifizetéseket? A jogalkotóknak számos szakpolitikai lehetőséget kell mérlegelniük. Az egyik az, hogy vissza csődvédelem diákhitel hitelfelvevők.
egy másik lehetőség a jövedelemalapú visszafizetés használatának kiterjesztése. Az a tény, amelyet gyakran elmulasztunk a politikai vitában, az, hogy már van egy progresszív diákhitel-megbocsátási programunk, ez pedig a jövedelemvezérelt visszafizetés (IDR). Az IDR tervei összekapcsolják a kifizetéseket a jövedelemmel: a hitelfelvevők általában jövedelmük 10-15 százalékát fizetik a szövetségi szegénységi küszöb 150 százaléka felett. A tervtől függően 20 vagy 25 év után a fennmaradó egyenlegeket megbocsátják. Így ha a hitelfelvevők a szegénységi küszöb 150 százaléka alatt keresnek, alacsony jövedelmű egyénekként soha nem fizetnek semmit, és az adósságot megbocsátják. Ha a hitelfelvevők alacsony összegeket keresnek a szegénységi küszöb 150 százaléka felett, fizetnek bizonyos összegeket, és részleges megbocsátást kapnak. Ha a hitelfelvevők magas jövedelmet keresnek, teljes mértékben visszafizetik a kölcsönt. Egyszerűen fogalmazva: a magasabb jövedelmű emberek többet fizetnek, az alacsonyabb jövedelműek pedig kevesebbet fizetnek. Az IDR tehát progresszív politika.
az IDR-tervek megkönnyebbülést nyújtanak azoknak a küzdő hitelfelvevőknek, akik kedvezőtlen életeseményekkel szembesülnek, vagy más módon nem képesek magas jövedelmet keresni. Problémák merültek fel az IDR-tervek végrehajtásával az Egyesült Államokban, de ezek javíthatók, többek között a legújabb jogszabályok révén. Számos ország, például az Egyesült Királyság és Ausztrália sikeresen működtet IDR programokat, amelyeket a megfelelő adóhatóságokon keresztül kezelnek.
azon túl, hogy könnyítést nyújtunk a hitelfelvevőknek, ami fontos, többet tehetnénk a technikai problémák és az ösztönzők megoldása érdekében. Több eszközt adhatnánk a szolgáltatóknak, hogy kapcsolatba lépjenek a hitelfelvevőkkel, és tájékoztassák őket a visszafizetési lehetőségekről, például az IDR-ről, és ösztönözhetnénk a szolgáltatókat, hogy több embert írjanak fel az IDR-tervre. De bár mi lehet, hogy néhány technikai javítások, szervizek nem a probléma gyökere a diákhitel piacon: kis számú iskola és program felelős a kedvezőtlen eredmények nagy részéért.
ennek megoldása érdekében a politikai döntéshozók közvetlenül összehangolhatják az iskoláknak és a hitelfelvevőknek nyújtott ösztönzőket is. Például Brazília, amelynek hasonló problémái voltak a diákhitel-programjával, nemrégiben bőrt adott az iskoláknak azzal, hogy a lemorzsolódás és a nemteljesítési arány alapján díjat kellett fizetniük. Ez segített összehangolni az iskolák és a diákhitelesek ösztönzőit. Ha a bevételek közvetlenül az iskolákba kerülnek az IDR-tervekből, vagy olyan jövedelem-megosztási megállapodások végrehajtása, amelyekben az egyének jövedelmük felső határát fizetik, szintén elősegítheti az iskolák, a diákok és az adófizetők ösztönzőinek összehangolását.
a szövetségi diákhitelek fontos részét képezik a főiskolai finanszírozásnak és a generációk közötti mobilitásnak. A diákhitel-válság gyökere az ösztönzők eltolódása. Mivel a probléma olyan lassú és folyamatos volt, szeretem azt az analógiát, hogy egy béka lassan forral egy fazék vízben egy láng felett. Az olyan politikák, mint a hallgatói adósságtörlés, nem oltják el a lángot-nem oldják meg az ösztönző problémát. Csak annyit tesznek, hogy a békát egy kissé hűvösebb edénybe helyezik. És ha nem oldjuk meg a probléma lényegét, még akkor is, ha 50 000 dollárnyi adósságot bocsátunk meg a jelenlegi hitelfelvevőknek, az egyenlegek tovább növekednek, és 10 vagy 20 év múlva hasonló válsággal nézünk szembe.