e zenei kifejezések átfogóbb megértéséhez hasznos lehet néhány évszázadot visszalépni a zenetörténetben. Mint a legtöbb zenei kifejezés, szó és konvenció, eredetük is a múltba nyúlik vissza. A Chaconne és a passacaglia nem kivétel.
Chaconne Vs Passacaglia
a passacaglia szó a spanyol passacalle vagy utcai dalból származik. A szavak is, és talán még fontosabb, utalnak a táncra is. Úgy gondolják, hogy ez a 17. században az európai bíróságok javára vált, heves és szenvedélyes jellegével, amelyet akkoriban sokan meglehetősen botrányosnak tartottak. A 17.és 18. századi francia színházak elfogadták a lelkes spanyol passacaglia-t, de fenntartottabb fenségérzettel, mint Spanyol unokatestvére. A passacaglia általában olyan tánc volt, amelynek 3/4-es időjele volt, és inkább férfi, mint női táncosokhoz kapcsolódott.
a ‘chaconne’ annyiban hasonlít a passacaglia-hoz, hogy lényege tüzes és szenvedélyes, amelynek eredete szintén spanyol. Van néhány bizonyíték arra utal, hogy kezdetei olyan távoliak lehetnek, mint Mexikó. A passacagliával ellentétben a chaconne tánc nőknek, nem férfiaknak. A korai előadások beszámolói arra engednek következtetni, hogy a chaconne-t egy pár női táncos adta volna elő, gyakran kasztanettek kíséretében. A 17. századi francia udvarokban a chaconne éppúgy elkapta, mint a passacaglia minden valószínűség szerint segítette a korai balettekben való gyakori megjelenését Jean-Baptiste Lully aki korában befolyásos személyiség volt. A chaconne-t egy hármas mérővel is táncolták, amelyet sok zeneszerző állított be egy fő kulcsban.
e korai udvari táncok hatására a passacaglia és a chaconne elismert és független zenei formákká váltak. Mindkét tánc jellemzői hasonlóak, sok fülhez nagyrészt megkülönböztethetetlenek. Zenei formaként ezek a táncok szilárdan beépültek minden barokk zeneszerző fegyverzetébe. A passacaglia és a chaconne pontos megkülönböztetése kihívás, és számos történelmi beszámolótól egyenlő dilemma a barokk zenészei számára is.
a zenei struktúra egyik formájaként a chaconne folyamatos variációk sorozata, amely egy ismétlődő basszusvonalon áll össze. Néha a basszus vonal egyszerűen az, néha van egy sor akkord progresszió, amely bókot ad az adott basszusnak. Sem a basszusgitár, sem az akkordminta nem változhat a kompozíció során, így a zeneszerző számára egyedi feladat, hogy a meglévő zene fölé írjon olyan zenét, amely elég érdekes ahhoz, hogy egy egész darabot fenntartson.
a zenészek ma széles körben egyetértenek abban, hogy a passacaglia egy adott basszus és vagy akkordok variációinak sorozata is, de a basszus vonal megjelenhet egy másik instrumentális részben vagy hangban, ahelyett, hogy a basszusban maradna. Van egy olyan tendencia, amely lehetővé teszi, hogy az akkordok megváltozzanak a zene során, de csak az adott basszus hallgatólagos harmóniáinak megfelelően.
a chaconne és a passacaglia bizonyos mértékig szoros kapcsolatban áll a Jazznel. Ha megáll, hogy fontolja meg, hogyan jazz működik, mint egy zenei forma, előadók improvizálni a saját dallamos variációk egy előírt sorozat akkordok. A játékosok gyakran megváltoztatják vagy helyettesítik őket, de végül az akkordok kezdeti mintája alátámasztja az egyes szólókat, amíg a darab vissza nem tér az eredeti dallamhoz. Azt hiszem, talán ez az oka annak, hogy néhány zenész határozottan úgy érzi, hogy JS Bach élvezte volna a Jazz műfaját, ha életben van, hogy megtapasztalja.
számtalan szép példája van a barokk Chaconne és passacaglia korszakának, és azonos számú kompozíció, amely a zenetörténetet egészen napjainkig átfogja. Az egyik kedvenc chaconném a JS Bach ‘chaconne’ a ‘Partita in d moll’ – ból, a BWV-ből. 1004.
mit egyedülállók ez a darab számomra nem csak az a tény, hogy Bach szólóhegedűre komponálta, de hogy időtartama közel tizenöt perc. A téma csak négy rúd hosszúságú, de akkord progressziókat használ, amelyek fokozatosan közelebb kerülnek egymáshoz, valamint olyan ritmusokat, amelyek időtartama lerövidül, amikor a kadencia megérkezik. Ha közelebbről megnézzük Bach teljesítményét ebben a chaconne-ban, szinte páratlan a korszak bármely más munkájában. A Chaconne zenei formájának adott intenzív korlátozásai ellenére Bach elképesztő variációkészletet forgat a szólóhegedűhöz, pillanatnyi gyengeség nélkül.
a zenei időben haladva ott van az utolsó szimfónia, amelyet Brahms valaha komponált; az impozáns 4.E-moll.
azért említem ezt a művet, mert véleményem szerint nemcsak Brahms egyik legkiválóbb darabja, hanem a szimfonikus passacaglia szokatlan példája is. Ezt a finálét egy tempó jelöli, amely a sebességet, a szenvedélyt és az energiát jelzi. Brahms jelentős időt szentelt Bach műveinek tanulmányozására, hatása érezhető ebben a műben. A negyedik tétel dallama Bach Chaconne-jának a 150-es Kantátából való fejlődése. Az egész végső tétel egy nyolc sávos akkord progresszióból származik E-moll. Lényegében Brahms harminc variációt alkot a mozgás megnyitásakor megadott akkordszerkezet felett egy kóda mellett. Időtartama nem felel meg a Bachnak, de továbbra is lenyűgöző kompozíciós eredményként áll. Ez egy sivár következtetés Brahms utolsó szimfonikus ajánlatához, de az, amely teljes mértékben bizonyítja Brahms mesteri tudását a passacaglia.
a Passacaglia-forma zenetörténeti szemléltetésének folytatásával hiba lenne nem felvenni Anton von Webern ‘Passacaglia’ op.1 (1908) című művét.
ismét egy zenekari környezetben találjuk magunkat ezzel a kompozícióval, amely egy jókora rézfúvós szekciót és ütős szekciót tartalmaz. Webern csak nevében tiszteleg az eredeti táncforma előtt. Az Op.Az 1 nem hármas méterben van, Webern pedig a formát saját finom kompozíciójába készíti. Huszonhárom variáció létezik, amelyeket Webern három részre csoportosít, egy kódával zárul. Az eredeti nyolcsávos Basszusgitár a darab fejlődésével zökkenőmentesen feloldódik a zenekari textúrában, a vége felé pedig a Brahms negyedik szimfónia fináléját visszhangozza.