az ötlet régi, de Kornai János magyar közgazdász világosan megfogalmazta, különbséget téve a “keresletkorlátozott rendszer” és az “erőforrás-korlátozott rendszer”között. A keresletkorlátozott rendszer az, ahol a foglalkoztatás és a kibocsátás a rendszerben olyanok, amilyenek, mert az aggregált kereslet szintje az, ami; ha a kereslet szintje növekszik, akkor a gazdaság kibocsátása és foglalkoztatása növekedni fog, az árszint nagyon csekély növekedésével. Ezzel szemben az “erőforrás-korlátozott rendszer”, amelyet “kínálat-korlátozott rendszernek” is nevezhetünk, olyan, ahol az aggregált kereslet szintjének növekedése, mondjuk a nagyobb beruházások vagy a nagyobb kormányzati kiadások miatt, nem a kibocsátás és a foglalkoztatás növelését eredményezi a gazdaságban, hanem növeli az árszintet (ez a növekedés azonban elnyomható általános árszabályozással és racionalizálással).
másképpen fogalmazva: a keresletkorlátozott rendszert a munkanélküliség, a kihasználatlan kapacitás és az eladatlan nyersanyagkészletek (vagy szükség esetén beszerezhető nyersanyagok) megléte jellemzi. A kínálat által korlátozott rendszer Ezzel szemben az, ahol ilyen munkaerő -, felszerelés-és nyersanyagkészletek nem léteznek, és a kereslet növekedése, ha bekövetkezik, nem a kínálat növekedéséhez, hanem az árak növekedéséhez vezet (amelyet természetesen el lehet nyomni). Nyilvánvaló, hogy minden rendszernek jobb, ha a kínálat korlátozott, mert akkor a maximális potenciálját termeli, nem pedig a kereslet korlátozott, mert az utóbbi esetben termelési potenciálja kihasználatlan marad.
a kapitalizmus lényegében kereslet-korlátozott rendszer. Mindig a munkanélküliség jellemzi; ez a munkanélküliség lehet nagyobb vagy kisebb, de soha nem tűnik el. Vagy ahogy Marx fogalmazott, a tartalékos munkáshadsereg a kapitalizmus örök jellemzője. Hasonlóképpen, a kapitalista gazdaság ritkán termel teljes kapacitással. Még a legkifejezettebb fellendülésekben is mindig van egy bizonyos mennyiségű kihasználatlan kapacitás a fellendülés tetején; csak háború idején éri el a kapitalista gazdaság a teljes kapacitástermelést, de másképp nem. Hasonlóképpen, a kapitalizmusban a foglalkoztatást és a termelést alig korlátozta a nyersanyaghiány. Történelmileg nyersanyagokat nyertek, amikor csak szükséges, a harmadik világ nyersanyag-felszívódásának megszorításával. Ezért a kapitalista gazdaságok olyan korlátot tapasztalnak kibocsátásukban, amely az aggregált kereslet oldaláról származik.
ezzel szemben a létező szocialista gazdaságok mindig korlátozottak voltak a kínálatban. A munkanélküliség helyett munkaerőhiány volt; és kihasználatlan kapacitás (kivéve, ha a cégek szándékosan akartak tartani néhányat, hogy megbirkózzanak a váratlan helyzetekkel) alig létezett. A klasszikus kapitalizmus és a klasszikus szocializmus közötti nagy ellentét, amely nagy jelentőséggel bír, és az egyes rendszerek immanens tendenciájához kapcsolódik, ebben rejlik: a klasszikus kapitalizmus kereslet-korlátozott volt, míg a klasszikus szocializmus kínálat-korlátozott.
annak biztosítása érdekében, hogy a kereslet által korlátozott rendszerben is előfordulhatnak alkalmi szűk keresztmetszetek, és alkalmanként nemkívánatos többletkapacitás is előfordulhat egy adott ágazatban, még a kínálat által korlátozott rendszerben is; de ez nem változtathat a rendszerek általános jellemzésén. A keresletkorlátozott rendszer sajátos szűk keresztmetszetét egyedi intézkedésekkel lehet kiküszöbölni az aggregált kereslet növekedése esetén, amely továbbra is növelné az Általános kibocsátást és a foglalkoztatást; Hasonlóképpen, egy adott ágazat sajátos többletkapacitása nem jelenti azt, hogy a teljes kibocsátás és a foglalkoztatás büntetlenül bővíthető az aggregált kereslet növekedése révén.
meg kell jegyezni ennek a jellemzésnek az egyik következményét. Régen sokat beszéltek arról a tényről, hogy míg a kapitalizmus a gazdaság erőforrásainak “hatékony” elosztásával járt, abban az értelemben, hogy a piacok működésével mindig olyan helyzetet értek el, ahol egy jó több előállítása szükségszerűen kevesebb más jó (k) előállítását vonja maga után, a szocializmust ebben az értelemben a hatékonyság hiánya jellemezte, mert hiányzott a piac. Még az összehasonlításokat is félretéve, azt állították, és gyakran ez a da, hogy a kapitalizmus “hatékonyan” osztja el az erőforrásokat a piaci mechanizmuson keresztül.
ez az állítás azonban teljesen érvénytelen, ha felismerjük, hogy a kapitalizmus alatt az erőforrásokat soha nem használják ki teljesen. Még ha az érvelés kedvéért elfogadjuk is, hogy az erőforrások 80% – át, mondjuk, úgy hasznosítják, hogy az erőforrások ezen 80% – ának felhasználásával lehetetlen további javakat előállítani, ez a tény nem teszi a rendszert “hatékonyvá”, ha az erőforrások 20% – a tétlen. Röviden a “hatékonyság” fogalma szükséges feltételként írja elő az erőforrások teljes körű kihasználását; ha ez nem így van, akkor a rendszert nem lehet “hatékonynak”nevezni. Egyetlen keresletkorlátozott rendszer sem lehet hatékony, és ez igaz a kapitalizmusra is, amely egy keresletkorlátozott rendszer.
Indiában és számos más harmadik világbeli országban a dekolonizáció után dirigiste rezsimeket hoztak létre, amelyek úgy működtek, hogy míg az ipart kihasználatlan kapacitás jellemezte, az élelmiszergabona-termelés szintje (bár a gyarmati időszakhoz képest jelentősen megnőtt) korlátozta ennek a kapacitásnak a kihasználását. Az ipari termékek iránti kereslet bármilyen növekedése, például a nagyobb állami kiadások révén, inflációt okozna az élelmiszeriparban; és ez tartotta vissza ezt a növekedést. Az ilyen gazdaságok tehát kínálatkorlátozott rendszerek voltak, de az ipari szektor kihasználatlan kapacitása jellemezte őket.
ez a “vegyes” viselkedésük összhangban volt “vegyes” gazdaságukkal. A szocialista gazdaság megfelelő tervezéssel megszabadult volna az ilyen kihasználatlan kapacitásoktól, de nem így ezek a “vegyes” gazdaságok, amelyek alapvetően a kapitalizmus fejlesztésével foglalkoztak, bár jelentős állami beavatkozással: az ilyen gazdaságokba történő ipari beruházások csökkentése a kihasználatlan ipari kapacitás megszabadulása érdekében súlyosbította volna a kihasználatlan ipari kapacitást.
a neoliberális politikák bevezetésével az ilyen gazdaságokban közelebb kerültek a klasszikus kapitalizmushoz, és már nem a korábbi “vegyes gazdaság”. Most hasonlítanak a tipikus keresletkorlátozott rendszerekre, amelyek nemcsak kihasználatlan ipari kapacitással rendelkeznek, hanem jelentős eladatlan élelmiszer-gabonakészletekkel is, amelyeket gyakran eldobható áron kell exportálni. Foglalkoztatásuk és termelésük közvetlen korlátozása nem az élelmiszerhiány miatt merül fel, hanem a kereslet hiánya miatt, beleértve magukat az élelmiszerszemeket is, a dolgozó emberek kezében lévő korlátozott vásárlóerő miatt. Ezt nem enyhítik a nagyobb állami kiadások, ellentétben a korábbi dirigiste-rezsimmel, mivel a nemzetközi pénzügyi tőke ellenzi a nagyobb költségvetési hiányt és a gazdagok nagyobb adóit (amelyek az egyetlen olyan eszköz az állami kiadások finanszírozására, amelyek növelnék az aggregált keresletet).
ezt az állami kiadásokra vonatkozó finanszírozási kényszert néha objektív kényszerként hárítják el, amely a költségvetési források abszolút szűkösségéből fakad. Ez teljesen rossz. A keresletkorlátozott rendszerben nem lehet költségvetési forráshiány. A keresletkorlátozott rendszerben még akkor is, ha az állami kiadásokat teljes egészében költségvetési hiányból finanszírozzák, ennek nem lehetnek inflációs következményei, mivel a gazdaság kihasználatlan forrásokkal rendelkezik. Igaz, a fiskális deficitnek az a hatása, hogy a profitot a tőkések kezébe adja, és ezáltal növeli a vagyonelosztás egyenlőtlenségét (mivel e nyereség egy része megtakarításra kerül, és hozzáadódik a tőkések vagyonához). Ennek az egyenlőtlenségnek a kordában tartása érdekében ezeket a nagyobb állami kiadásokból származó többletnyereségeket el kell adóztatni (ebben az esetben a költségvetési hiány nem emelkedik); de egy ilyen nyereségadóval finanszírozott állami kiadás továbbra is pontosan ott hagyná az adózás utáni nyereséget, ahol az állami kiadások növekedése előtt volt. Más szóval a nagyobb állami kiadások egyszerűen felhasználnák a gazdaságban meglévő fel nem használt erőforrásokat anélkül, hogy bárki részesedését csökkentenék. Az ilyen kihasználatlan erőforrások létezése valójában azt jelenti, hogy “valamit a semmiért”lehet kapni.
a keresletkorlátozott rendszerben nem lehet hiány költségvetési forrásokból a nagyobb állami kiadások finanszírozásához. Ha mást sugallunk, az azt jelenti, hogy eltereljük a figyelmet a nemzetközi pénzügyi tőke szerepéről. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi tőke által előírt korlátot abszolút korlátnak kell tekinteni.
(ezt a cikket eredetileg a népi demokráciában tették közzé 03. január 2020-án)